47. fejezet

Nyárutó havának közepén visszaérkezett Osmosisba az utolsó olyan küldöttség is, amelyik az Olimpiai Játékokat volt hivatott beharangozni az Északi-földrészen. A kikötőben kellően nagy érdeklődés övezte a hajót, elvégre az észak-keleti sztyeppékről hozott magával néhány benevezni szándékozó vitézt, és a meori népek még sohasem láttak a saját szemükkel anagur harcosokat, legfeljebb a félelmetes hírük jutott el hozzájuk.

A különös menet csakhamar megindult a belváros felé. Hat közrendű anagur férfi haladt a sorban, élükön két daliás termetű, tekintélyt sugárzó törzsfővel. Két oldalról pedig meori katonák biztosították a különítményt, megelőzendő bármiféle atrocitást. Mert bizony a kikötő népsége körében óriási feltűnést keltett a bevonulás.

Különösen az egyik törzsfő fizimiskája vonta magára mindenki tekintetét. Hordárok és rakodómunkások, kereskedők és hajóskapitányok, később pedig Osmosis egyszerű járókelőinek köréből is egyetlen kifejezést lehetett hallani: ramulidon. Ki ijedtebben, ki csak ámuldozva ejtette ki ezt a szót, mások a rémülettől üvöltve, egyesek pedig szinte halálsápadtan.

Egy idő után az egyik törzsfő megunta a dolgot, és kíváncsian odafordult a mellette haladó meori katonához, aki elég jól beszélte a puszták népének nyelvét – mert hiszen éppen emiatt lehetett tagja az anagurok földjére indított különítménynek –, és megkérdezte:
– Mit jelent a nyelveteken az, hogy ramulidon?

– Kutyafejű – felelte röviden és közönyösen a katona.

Ekkor Attila odaszólt Szubotájnak – merthogy ők voltak az élen haladó törzsfők –, és gunyorosan megjegyezte:
– Talán fátyol kellett volna az orcád elé. Úgy látszik, az itteni népek egyelőre nem tudnak mit kezdeni a mongoloid vonásaiddal meg a vágott szemeddel.

– Értékelem a humorodat, mint mindig – felelte a tatár anélkül, hogy társára pillantott volna –, de aki nem tud mit kezdeni az arcvonásaimmal, annak szívesen a képébe tolom a seggemet, hátha azzal tudni fog mit kezdeni.

– Nem rossz ötlet – ismerte el a magyar. – A segged legalább pont ugyanolyan, mint bárki másé.

– Nocsak – hökkent meg Szubotáj. – Az ember nem is hinné, hogy a társa ilyen behatóan ismeri azt a testrészét, amelyik a háta végén helyezkedik el.

– Nem tudom, szándékosan használtad-e a behatóan kifejezést – vigyorgott Attila –, de biztosíthatlak, hogy a hátad végével kapcsolatban soha az életben nem voltak efféle képzelgéseim.

Mivel a baráti évődés angol nyelven folyt, sem a törzsfők mögött haladó anagur harcosok, sem a menetet oldalról biztosító meori katonák nem érthettek belőle egy árva szót sem. Az előbbiek megszokták már, hogy a két vezetőjük néha olyan nyelven értekezik, amelyet ők nem ismerhetnek, de ebben nem találtak semmi rendkívülit. Elvégre öt esztendő óta, amikor is egy különös madár hátán, az égből alászállva megjelentek közöttük ezek a különös teremtmények, mindig is a Világügyelő Férfiú küldötteinek tartották őket. A tolmács szerepét betöltő meori katona pedig egyszerűen úgy vélte, hogy a pusztai népeknek egy általa nem ismert nyelvjárását beszéli a két törzsfő.

Így ért el a menet a Kormányzói Palotához, ahol már útjukra bocsátották őket az olimpiai küldöttség meori katonái, a nyolc anagur férfi tehát kíséret nélkül haladt fel a lépcsőkön. Az aulában azonban eléjük pattant egy sunyi képű kis fickó, és régi jó ismerősökként köszöntötte őket, mégpedig anagur nyelven:
– Legyetek üdvözölve! Nahát, ki hitte volna, hogy még egyszer találkozunk?

– Hát te meg mit keresel itt, Félvér? – csodálkozott rá a hófehér köpenyes szerzetre Attila.

– Tolmácsként működöm közre az Olimpiai Játékok sikeres lebonyolításában – válaszolt behízelgő mosollyal a delikvens.

– Hallottátok ezt? – fordult hátra az övéihez a magyar. – A Félvér segíteni akar nekünk, pedig nincs közöttünk egyetlen asszonyi személy sem.

Az anagur harcosok nagy röhögéssel fogadták törzsfőnökük megjegyzését. Mind jól ismerték a Félvér történetét. Jó néhány esztendővel korábban, az egyik norling fejedelemségben tett kalandozásuk során rabolta el az egyik harcosuk a fiatal férfit, és rabszolgaként vitte magával a sztyeppei őshazába. A Félvér hamarosan megtanulta az anagur nyelvet, és mivel rengeteg információval segítette a sztyeppei törzs későbbi nyugati hadjáratait, érdemei elismeréséül felszabadították.

Ám amikor a Félvér szabad ember lett, megkezdődött az ámokfutása a törzsben. A tevékenységét és az ambícióját röviden és finoman csak úgy lehet jellemezni, hogy a túlfűtött érdeklődésű fiatalembernek egyszerűen minden nő kellett volna. Hajadonokat és özvegyeket egyaránt oly heves udvarlási ostrom alá vett, hogy végül nem lehetett maradása a törzs szállásterületén. Az anagur szokásokkal és erkölcsi iránymutatásokkal homlokegyenest ellenkező viselkedése más esetben akár komolyabb következményekkel is járhatott volna, de az érdemeire való tekintettel megelégedtek azzal, hogy csupán száműzik, így a legközelebbi alkalommal visszatoloncolták a szülőföldjére.

– Hogyhogy nem maradtál meg a sajátjaid között? – érdeklődött Szubotáj. – Otthon is meg akartál gyakni minden fehérszemélyt?

– Nagyon rossz irányból közelíted a megfejtést, derék törzsfőm – nyájaskodott a Félvér. – Hogyan is maradhattam volna meg az enyéim között? Szerinted bárki is bizalommal tekintett rám, miután hosszú esztendőket töltöttem közöttetek? Nem volt más választásom, délre kellett vándorolnom – sajnáltatta magát a sunyi képű kis fickó, de aztán hirtelenjében felderült az arca:
– De a legnagyobb áldás, ami történhetett velem, hogy végül kikötöttem Osmosis szigetén. Ez itt tényleg a lehetőségek hazája, és én megcsináltam a szerencsémet.

– Miért, mivel foglalkozol itt, amikor éppen nem tolmács vagy? – kérdezte kíváncsian Attila.

– Egy bordélyt üzemeltetek.

Mivel az anagur nyelvben nincs megfelelő szó a piroslámpás házra, a sunyi képű fickó a meori kifejezéssel írta le vállalkozása mibenlétét. Nem csoda hát, hogy a pusztai különítmény egyetlen tagja sem értette, hogy miről van szó. Látván az értetlen arcokat, a Félvér körülírta a dolgot:

– Ez egy afféle örömtanya, tudjátok? A betérő vendégek különböző lányok közül válogatva tölthetik el az időt kifinomult testgyakorlatokkal. Ha értitek, mire célzok.

– Szóval ezt csinálod itt? – húzta fel a szemöldökét Szubotáj. – Hű, most aztán mindannyian nagyon megdöbbentünk!

– Hidd el, derék törzsfőnök, ez egy igen megbecsült foglalkozás ezen a szigeten – erőlködött a sunyi képű –, ezért ne becsüld le, mert nekem…

– Csak nyugalom, Félvér – tette a kis fickó vállára a kezét Attila. – Minket igazából nem érdekel, hogy mivel foglalkozol ezen a szigeten. Inkább az foglalkoztat most minket, hogy az olimpiai játékokra való jelentkezésnek mi a menete.

– Nagyon kérlek, ne szólíts Félvérnek – szólt megbántottan a hajdani rabszolga. – Van becsületes nevem is, ami a Stribek. Köztiszteletnek örvendek Osmosis bizonyos néposztályainak körében eme néven, és ezért tőletek is azt várom, hogy ezen a néven illessetek: Stribek.

Ekkor következett el az a pillanat, amitől kezdve Attila már kicsit sem foglalkozott a hajdani rabszolga önfényező fontoskodásával.

– A harcosaimat vezesd oda, ahova kell, mi Szubotájjal már tudjuk, hol kell jelentkeznünk – jelentette ki megbűvölve, és törzsfőtársát karon ragadva otthagyta a csoportosulást, kisvártatva pedig megállt egy molinó alatt, amelyen latin betűk hirdették angol nyelven:

„Ha a Földről érkeztél, jelentkezz itt!”

KÖVETKEZŐ FEJEZETELŐZŐ FEJEZET