48. fejezet

Mario egy verőfényes délelőttön sétálni vitte Emmát. A Kormányzói Palotából kilépve a Dicsőség sugárút felé andalogtak, majd a fiú határozott szándékai nyomán letértek jobbra a Harcosok parkjánál, utána pedig egy mellékút felé vették az irányt.

Az utca mindkét oldalát különböző üzletek foglalták el, a portálok fölött színes cégtáblák adták hírül, hogy mivel foglalkozik egy-egy árusítóhely. Végül megálltak egy olyan boltocska kapujában, amely fölött semmiféle tábla nem szerepelt, de még a félig-meddig bedeszkázott kirakata is üresen árválkodott.

– Itt is vagyunk – dünnyögte Mario, majd Emma legnagyobb meglepetésére elővett egy kulcsot, és kinyitotta a bejárati ajtót, utána pedig szinte behúzta maga után a lányt a helyiségbe.

Különös szag uralkodott odabenn. Leginkább a festék illatát lehetett érezni, mert a bolt minden polca és összes egyéb bútorzata frissen mázolva álldogált a félhomályban. Semmi nem utalt arra, hogy vajon miféle tevékenység folyhatott itt a közelmúltig. Egyedül az volt világos, hogy a hajdani tulajdonos szerette volna felújítva átadni az új vállalkozónak a helyiséget, nyilván a magasabb ár reményében.

– Ez itt mind a tiéd – mutatott körbe váratlanul Mario.

– Tessék? – értetlenkedett Emma.

– Úgy van, ahogy mondom – erősítette meg a fiú. – Itt minden a tiéd. A te tulajdonod, te rendelkezel fölötte.

– Mire véljem eztet az egészet, Mario úrfi?

– Mostantól nem vagy szolgálólány, Emma. Szabad ember vagy. Osmosis büszke polgára.

– Na ne tréfálj velem, úrfi!

– Mit nem értesz ezen? – vigyorgott Mario. – Megmondtam már, nem is egyszer, hogy nem vagy a szolgálóm. Arról én nem tehetek, hogy sosem hitted el. Most talán van esély, hogy végre megértsd. Amit itt a saját szemeddel látsz, az mind a tied. A bolt és a berendezése is. Tehát immár üzletasszony lettél. Egy vállalkozó. Osmosis büszke polgára. Nem vagy senki szolgája, főleg nem a tulajdona. Nem tartozol elszámolással senkinek, kivéve a kormányzó adószedőit.

Emma egyre párásabb tekintettel pillantott körbe a helyiségen, és ezt motyogta:
– El se tudom hinni...

Mario magához ölelte a lányt, és a fülébe súgta:
– Azt hiszed, már elfelejtettem, amit a patakparton mondtál nekem a kis boltról, amivel megcsinálhatnád a szerencsédet? Hát tessék, itt van. Most már egyedül a te ügyességeden múlik a siker. De én bízom benned.

– Te vagy a legjobb ember egész Evilágon – hálálkodott meghatottan Emma.

– No de van itt egy másik kérdés is, amit újra fel kell elevenítenünk – bontakozott ki az ölelésből Mario, aztán mélyen a lány szemébe nézett: – Nincs tovább halogatás, meg kell tanulnod a meori nyelvet. Muszáj lesz, hogy megértsd a leendő vásárlóid szavait, és magadat is meg kell tudnod értetni velük.

– Én inkább azon gondókodok mostan, hogy hunnet fogok árut szerezni – aggodalmaskodott Emma.

Most a fiún volt az értetlenkedés sora:
– Hogyhogy honnan? Azt hittem, ez lesz a terv legvilágosabb pontja. Nem azt mondtad, hogy ismered az erdők-mezők minden gyógynövényét?

– Odahaza. De nem ezen a szigeten. Vannak itten egyáltalán erdők? Én még nem vótam egybe se. Mi van, ha errefele nem is olyan növények nőnek, mint otthun?

– Te kis buta, hát senki sem tiltja meg nekünk, hogy alkalomadtán visszalátogassunk az északi földrészre – nevetett fel Mario. – Elmondom, hogy mi a tervem. Hamarosan beszerzek két lovat, aztán a nyakunkba vesszük a szigetet, és bejárjuk minden táját. Erdőt-mezőt, hegyet-völgyet, a folyópartokat és a kis tavak vidékét, és eközben te szépen felmérheted, hogy hol milyen gyógynövényeket lehet fellelni. Amit itt nem találunk, azért visszamegyünk a fejedelemségbe. Amikor minden hozzávalóból összegyűjtötted a szükséges mennyiséget, akkor elkészíted a csodás kenőcseidet, teáidat, meg minden egyebet, ami csak a varázstudományodból telik, és amikor készen állsz, akkor kinyitod a boltot. Onnantól már menni fog minden a maga útján.

Emma úgy érezte, ennyire felkavaró érzelmek még sohasem kerítették a hatalmukba. Sem ilyen fokú szédülést nem érzett még, sem ekkora hálát és szeretetet. A reményről nem is beszélve, hiszen az egész eddigi életét cselédként, szolgálóként, alacsonyabb rendű lényként élte le, és még csak fel sem derengett soha annak lehetősége, hogy ez egyszer majd másképp lesz. Hirtelen annyira elborították az érzelmek, hogy sírni lett volna kedve, ezért kifejezetten örült neki, amikor Mario visszarángatta a gyakorlatias rögvalóságba.

– Aztán van itt egy másik dolog is, amit nem lehet kikerülni – közölte határozottan a fiú. – Meg kell tanulnod írni és olvasni.

Emma ettől nagyon megijedt. Először csak a meori nyelv, most meg már a betűvetés is. Szó se róla, szépek ezek az új kilátások, de hát azért mindennek van határa. Írás meg olvasás? Mégis, minek?

– Túl nagy ugrás vóna az nekem – sóhajtott lemondóan.

– Könyvelést kell majd vezetned – próbálta elmagyarázni Mario. – Ez nem úgy működik, mintha ülnél egy erdei tisztás közepén, és tördelgetnéd a kőmozsaradban a gyógynövényeket, aztán meg rátukmálnád a csodakenőcsödet arra, aki éppen odatéved. Itt rendje van mindennek. Ráadásul Dariosz kormányzó éppen most készül bevezetni az egyszerűsített írásjeleket, és innentől kezdve minden gazdálkodónak nyilvántartást kell vezetnie a készleteiről, a kiadásairól és a bevételeiről, egyszóval minden pénzmozgásról, ami az adóval összefügg. Érted már?

– De nem vóna leheccséges erre az egészre felvenni egy embert, aki érti a dógát? – próbálkozott Emma, miközben megfogta Mario mindkét kezét. – Oszt adni neki jó fizetséget, utána meg nyugton lenni az adóbeszedőktül.

– Igazából lehetséges, de ez az illető téged bármikor átverhetne – mutatott rá a fiú, és közben megszorította Emma kezét. – Hogyan tudnád ellenőrizni, hogy mit vezet be az üzleti könyvekbe, ha te nem tudsz írni és olvasni? Milyen alapon lennél te a bolt vezetője, ő meg az alárendelted, ha nem is ismernéd a számokat?

– Igazad lehet, Mario úrfi – ismerte el Emma. – Meg kell nekem tanúnom ezeket, mer külömbe a saját bótomba vernek át.

KÖVETKEZŐ FEJEZETELŐZŐ FEJEZET